Here. Now. This moment.

Visszatért a tavaszi időjárás, és a szél is csillapodott a múlt hetihez képest. Tegnap-tegnapelőtt így tudtam hosszan sétálni a városban, a mozgás jót tesz az embernek, az alvás is jobban esik utána. Meg aztán, egy ilyen séta alkalmával sok mindent látok, hallok, amiből tanulhatok valamit. Ha más nem, csodálom az Isten és ember alkotta világot. Alább megosztok egy szép képet ma, ezt nemrég készítettem a Hősök terén. Szép este volt.  8. (K. 48. D-dúr Szimfónia) Még ugyanabban az évben, mint a hetediket, írta meg Mozart ezt a szimfóniát is, ugyancsak Bécsben, nem sokkal azelőtt, hogy visszaköltöztek volna szülővárosába, Salzburgba. Négy tételes, érdekessége, hogy trombita és üstdob is szerepel benne, amely a korai darabjaiban még nem annyira jellemző. Hogy mit éreztem, miközben hallgattam? Egy vidám, de hosszú nap után a nyolcadik szimfónia csodálatos zárás. Kicsit hosszabb, mint az előzőek, legalábbis nekem annak tűnt. A hegedűk játéka egyszerűen fantasztikus ...

Tegnap este olvastam egy cikket az elalvás előtti zenehallgatásról. Természetesen többféle kutatás is bizonyította, hogy kellemes, lágy dallamok hallgatásával az alvásunk minősége javulhat, de az álomba szenderülés is könnyebb lehet. A zene persze nem csak ebben, sok minden másban is segítségünkre lehet, ezt a cikkben is említi a szerző. Ugyebár az, hogy ki, milyen stílust szeret jobban, az sok mindentől függ. Az ízlés mellett pedig a hangulat is meghatározó a kérdésben. Érdekes, valahogy mindig van egy-egy olyan dal, ami valahogy kifejezi az érzéseinket, még akkor is, ha nem vagyunk egyformák, és az is ritka, hogy egy-egy érzést ugyanúgy éljünk meg. 7. (K. 45. D-dúr Szimfónia) A szimfóniát Mozart tizenkét évesen, 1768-ban írta, Bécsben, miután visszatértek oda családjával. Később, némi átdolgozás után ez lett a nyitánya A színlelt együgyű című vígoperájának, amelyet a bécsi udvar rendelt meg. Négytételes, az eredeti hangszerelés annyiban változott, hogy a szimfonikus n...

A napokban, hetekben rengeteg változással szembesültem. Azon gondolkodtam közben, vajon miért olyan nehéz nekünk, embereknek megváltozni. Érdekes, az élővilág más tagjai mennyivel egyszerűbben és gyorsabban tudnak reagálni a megváltozott körülményekre. Például, ha egy királyráknak más hőmérsékletű vízbe kell költöznie, beletelik ugyan némi időbe, míg képes lesz teljesen alkalmazkodni, de látszólag sokkal kevésbé veszi zokon azt, ami történik vele. Valószínűleg nem lázad fel, nem kezd el filozofálni azon, mi vagy ki okozta neki ezt a problémát, hanem úgy válaszol, ahogy tud: együtt változik a természettel. Ha egy növény nem jut elég tápanyaghoz, nem kezd el kiáltozni, a sorsát átkozni vagy éppen elégedetlenkedni, hanem csendben meghagyja magát az enyészetnek, és csak addig küzd, míg ereje engedi. Végül arra jutottam, nálunk az a gond, hogy szeretjük a kényelmet, tele vagyunk félelmekkel (mit gondolnak mások, mi lesz, ha valami rosszul sül el, mi lesz, ha fájni fog, stb.), és...

Az ötös szám igen kedves nekem, ezért ezt a szimfóniát is érdeklődve vártam. A másik, amiért izgalmas volt most meghallgatni, mert Beethoven szimfóniái közül éppen az ötödik a kedvencem. Nem tudom, van-e jelentősége, vagy csak a véletlen műve, de Mozartnak ebben a darabjában a két szélső tétel kimondottan vidám, csak a középső melankolikus, Beethovennek viszont egy komoly – nem véletlenül – a „Sors” szimfóniának is nevezett műve kapta ugyanezt a számot. Természetesen nem célom összehasonlítani a két zeneszerzőt, nem lenne semmi értelme. Mindenesetre mindkét szimfónia nagyon tetszik, még akkor is, ha teljesen eltérő stílusúak. 5 . (K.22. B-dúr Szimfónia) Ez a szimfónia is három rövid tételből áll, a harmadiknak a dallama később a Figaro házasságában is megjelenik, de ez nem egyedi eset Mozartnál, néha feltűnnek ugyanazok a részletek más műveiben. Ennek a darabnak a megírásakor még mindig csak kilenc éves – ráadásul éppen beteg is - volt, és amiért számomra még különleges...

Eltelt egy nap ismét, elkövetkezett az este, számomra pedig a negyedik szimfónia ideje. Tegnap és ma néhány ismerősömmel a realista szemléletmódról beszélgettünk, nekem pedig végig az járt a fejemben, micsoda szerencse, hogy Mozart nem volt realista. Legalábbis, én nem gondolom, hogy pont ő nem hitt volna egy csodavilágban, ha egyszer ilyen varázslatos műveket tudott szerezni. Természetesen nem vagyunk egyformák, és ez jól is van így, de én úgy hiszem, néha jó, ha az ember hisz az álmaiban. Mindehhez szintén bátorság kell – visszagondolva kicsit a pár nappal ezelőtti témára -, de vajon itt tartana-e most a világ, ha nem lettek volna művészek, kutatók, politikusok, akik nagyot mertek álmodni? 4. (K.19. D-dúr Szimfónia) Ami azt illeti, érdekes volt megtudni, hogy ez előző két szimfóniát talán nem is Mozart írta, de most örülök, hogy ez tényleg az övé. Csupán kilenc éves volt, amikor elkészült vele, a helyszíne vitatott, valószínűleg Londonban szerezte, és ott is adta elő, de ...