Here. Now. This moment.

A hétvége alkalmából úgy gondoltam, megírok két-három élménybeszámolót az elmúlt két hétből. Van ennek is valamiféle varázsa számomra: ülök a szobám magányában, online hallgatom a szatmári rádiót, amitől úgy érzem, lélekben kicsit otthon vagyok. Olyan történeteket választottam ki, amelyek különösen mély benyomást tettek rám. A többi napom is remekül alakult, de mindegyiket lejegyezni igen csak hosszadalmas lenne, azon túl nem is biztos, hogy mindenki annyira érdekes olvasmánynak találná. Mert tele voltak emberekkel, érzésekkel, helyekkel – számomra ugyan nagyon fontosak, de külső szemlélőnek talán már kevésbé. A legjobb az időrendiség, ezért először egy színházi előadásról írok. Június 10-én másodszor is megnéztük délután a Szép nyári nap c. musicalt az Operettszínházban. Ami azt illeti, először nagyon tetszett, de lehetett ezt még fokozni: most még jobban tetszett! Egyrészt azért, mert azóta még több Neoton dalt hallgattam, és így mindegyiknek nagyon örültem, mikor felcsendü...

Lassan, de biztosan elérkezik a június közepe is, beköszöntött a melegebb idő, itt vannak a nyári záporok, s zivatarok, a szép, csillagos éjek. Az élet mindig tartogat meglepetéseket, és mint mindig, tele van kisebb-nagyobb szépségekkel, de azért az ember el-elbizonytalanodik. Olykor mindenkit elfog egy kicsit a kétségbeesés érzése, a magány, az üresség. „Az emberek rettegnek attól, ami bennük van. Pedig csak ott találják meg azt, amire szükségük van. Nem tudsz aludni. Lehet, hogy azért, mert késő éjjel, mikor minden zaj elhal, és ott fekszel az ágyadban teljesen egyedül, úrrá lesz rajtad a félelem. Azért tör rád a félelem, mert hirtelen minden annyira... ...üres.” Ennek persze több oka is lehet; például gyakran ott lebegnek a szemünk előtt a múlt árnyai, az értelmetlennek tűnő szenvedés pillanatai. Rögtön ezután pedig következnek a jövőre vonatkozó kérdések: mi lesz, ha? Mit fognak gondolni? Hogyan fogom megoldani? De azért mindig, mindenre van valamilyen megoldás. Mos...

Az elmúlt hetekben nem sikerült eljutnom odáig, hogy írjak valamit, így elég sok minden összegyűlt bennem. Éppen azon gondolkodtam az imént a szokásos, esti relaxációs időmben, miről számoljak be és miről ne. A legjobb az, ha egy aktualitással kezdem: ma van a boldogság világnapja. Ebben persze nincs semmi furcsa, manapság mindennek van világnapja, és rendszerint ez engem nem nagyon szokott foglalkoztatni. Erről azonban úgy gondolom, igenis fontos. Szinte félelmetes, mennyire boldogtalanok körülöttem az emberek, letörtség, magány, félelem – ezek uralkodnak. Talán nem is a boldogtalanság a megfelelő kifejezés erre, hanem inkább az örömtelenség. Ez utóbbi jobban kiemeli a lényeget: hiányzik az, hogy meglássuk a kisebb-nagyobb örömöket az életben. Úgy veszem észre, a legfőbb gond ott van, hogy még mindig csak nehezen tudjuk vagy akarjuk elfogadni azt, hogy a nagy célok kitűzése, a még nagyobb álmok hajszolása közben elszalad mellettünk az élet. Itt pedig rá is térnék a következő...

Gyakran megfigyelem, hogy vannak, akik szeretik körbevenni magukat olyasféle barátokkal, ismerősökkel, sőt könyvekkel és bölcsességekkel is, amelyek kizárólag az ő igazukat bizonyítják, de nem tűrik meg az ellenvéleménynek még csak a lehetőségét se. Nemrég vitatkoztam össze valakivel, aki mindenáron arról akart meggyőzni, hogy a világ fekete és fehér, az embereket pillanatok alatt be lehet sorolni valamely kategóriába, még kicsit sem kell hozzá megismerni őket. Nem állítom, hogy ne lehetne felfedezni könnyedén egy-egy viselkedésmintát, amelyből levonható néhány elnagyolt következtetés az adott embert illetően, mégsem gondolom a dolgokat ilyen egyszerűnek. Éppen a felszíni ismeretség az, ami miatt sokszor végletekben gondolkodunk, általánosítunk, ítélkezünk, anélkül, hogy egyáltalán tudni akarnánk, mi rejtőzik a felszín alatt. Talán a társadalmi elvárás az, ami miatt nem merünk igazán egyediek lenni, félünk a kirekesztettség és magány érzésétől, elfogadunk egy általánosított vélem...

Bizonyára mindannyian megtapasztaltuk már, hogy milyen az az érzés, amikor valamely eseményt nagyon várjuk, nagy reményeket fűzünk hozzá, aztán végül mégsem alakul jól a dolog; és persze a fordítottját, amikor valamitől sokáig ódzkodunk, és aztán egészen fantasztikus élmény kerekedik belőle. Ha jobban meggondoljuk, tulajdonképpen mindkét eset a várakozás örömét fejezi ki: az első esetben jó volt várni, a második esetben talán kellemetlen volt maga a várakozás, de itt éppen az öröm lett a végeredmény. Mostanában elég fáradt voltam, így a szokásos, havi partiumi utamat csak halasztgattam, mígnem értelmét vesztette a halogatás, felültem a buszra, és jöttem. Amikor a kanyar után megláttam a dombtetőről elém táruló város képét, úgy éreztem, jól tettem, hogy kicsit több ideje nem látogattam ide, mert még csodásabb volt a viszontlátás. Kicsit olyannak tetszett, mint amikor az ember találkozik egy rég nem látott baráttal, vagy amikor megnézi gyermekkora kedvenc meséjét. „I can feel m...

A napokban egyik kedves ismerősöm megosztott egy videót az üzenőfalán (a bizonyíték arra, hogy van jó oldala a közösségi oldalaknak), ami nagy hatással volt rám. Elsősorban azért, mert a téma amúgy is foglalkoztat, másrészt azért, mert a végén javasol néhány nagyszerű gyakorlatot a hétköznapokra, és ezeket jó lenne, ha sokan megszívlelnénk. (Alább megtekinthető az előadás.) További érdekesség, hogy a három könyv közül, amit éppen olvasok, kettő is majdnem erről a témáról szól, persze kicsit más megvilágításban. Ráadásul éppen a múlt hétvégén fejeztem be Anselm Grün „Minden napunk út a boldogsághoz” című művét is, amely szintén fantasztikus.  Már előtte is terveztem, hogy a dolgokat, amikért hálás lehetek egy-egy nap, összeírom, de most végre tényleg nekiálltam. Csak abba az apróságba ütköztem bele, hogy sokkal több mindent tudnék gondolkodás nélkül felsorolni, mint amennyit képes lennék leírni. Ezért aztán az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen azért is hálás lehetek, ...

Néha elgondolkodom azon, vajon hová tűnik el a mosoly az emberek arcáról. Ahogyan elmúltak az ünnepek, a legtöbben visszasüllyedtek a számukra sivár, örömtelen hétköznapokba, ha az a néhány nap kedvéért eltekintettek egyáltalán annak a keresésétől, mi is éppen a rossz. Lehet, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, de azt hiszem, sokan még mindig nem értik, mit is jelent ez valójában. A megelőző hetekben mindenki lázasan kutat az üzletekben megfelelő ajándékok után, de vajon emlékszünk még arra, mit kaptunk néhány héttel ezelőtt? Néha elcsodálkozom az emberek részvétlenségén, azon, hogy amikor körbenézek, túl kevés a mosolygós arc, túl kevés a hálatelt beszéd. Éppen tegnap, hazafelé jövet a buszon ült előttünk egy siketnéma pár, nekem pedig az jutott eszembe, mennyire szerencsés vagyok, amiért olyasféle csodákban lehet részem, amelyben nekik tán sohasem. Hallhatom a madárcsicsergést tavaszi reggeleken, a tenger zúgását, a szél süvítését, a zenét. Én azt hiszem, az aggódás, a f...