Mi rejtőzik a felszín alatt?

Gyakran megfigyelem, hogy vannak, akik szeretik körbevenni magukat olyasféle barátokkal, ismerősökkel, sőt könyvekkel és bölcsességekkel is, amelyek kizárólag az ő igazukat bizonyítják, de nem tűrik meg az ellenvéleménynek még csak a lehetőségét se. Nemrég vitatkoztam össze valakivel, aki mindenáron arról akart meggyőzni, hogy a világ fekete és fehér, az embereket pillanatok alatt be lehet sorolni valamely kategóriába, még kicsit sem kell hozzá megismerni őket. Nem állítom, hogy ne lehetne felfedezni könnyedén egy-egy viselkedésmintát, amelyből levonható néhány elnagyolt következtetés az adott embert illetően, mégsem gondolom a dolgokat ilyen egyszerűnek.

Éppen a felszíni ismeretség az, ami miatt sokszor végletekben gondolkodunk, általánosítunk, ítélkezünk, anélkül, hogy egyáltalán tudni akarnánk, mi rejtőzik a felszín alatt. Talán a társadalmi elvárás az, ami miatt nem merünk igazán egyediek lenni, félünk a kirekesztettség és magány érzésétől, elfogadunk egy általánosított véleményt, miközben inkább szeretnénk szabadon dönteni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy kiemelünk valakit a tömegből, istenítjük, rajongunk érte. Pedig sok ember mutat példát, sok ember tesz olyan dolgot, amit más nem, de valamiért ők csak arcok maradnak a tömegben. Felnézünk valakire valamiért, talán csak azért, mert a bájos történetét tízezrek megosztották a közösségi oldalakon.

De vajon miért elégszünk meg a felszínnel? Én úgy találom, a felszín mindig csalóka; ha valamitől rettegsz, ott fog veled szembe jönni nap mint nap, mígnem te is benne találod magad. Ha a világot félelmetes, balesetveszélyes helynek tartod, azt is fogod csak látni, és egy reggel arra ébredsz, hogy megtörtént a baj. Persze, könnyebb ilyennek látni az életet és az embereket. Fárasztó a mélyre ásni, nehéz kivárni a végeredményt, nehéz különlegesnek maradni ott, ahol mindenki más átlagos.

Nem csak az emberekkel kapcsolatban van ez így, hanem minden mással is. Vegyük például az aktualitást, a Valentin napot. Ez is afféle nap, amit szeretünk végletekben nézni. Egyesek rajonganak érte, mások teljesen megvetik, kifogásolják a külhoni mivoltát, a kereskedők szerepét, ha más kritikát nem tudnak, hát azt kérdik, „minek egy külön nap a szerelemnek, a többi napon nem kell szeretni egymást?”, stb. Itt is a mértékletesség számít, szerintem. Nem érdemes túlzásokba esni az érzelgősséget illetően, de nem is kell elítélni azt, akinek ez fontos. A kritikákra meg mind tudnék ellenérvet is mondani:

1. A kereskedők nem árulnának giccses csecsebecséket, ha nem lenne rá kereslet.

2. A kultúrák mindig is vettek egymástól át dolgokat, és ezzel nincs is semmi gond.

3. Van pl. Anyák napja is, ami nem azt jelenti, hogy nem szeretjük minden nap az édesanyánkat, hanem tartunk egy napot, amikor erről külön megemlékezünk (de ha jobban belegondolunk, még a születésnap is ilyen).

A bölcsesség, amely azt tanítja, hogy ne félj a hibáktól, mert mindig jön egy új esély, nem azt jelenti, hogy bármilyen rosszat megtehetsz, akár szántszándékkal is. Nem azt jelenti, hogy bármikor bárkit, bármit kritizálhatsz, mert majd bocsánatot kérsz. Sokkal inkább a tanulási folyamatról szól, arról, hogy adódik egy lehetőség másként csinálni valamit, amit véletlenül elrontottunk, vagy nem ismertünk fel a maga mélységében. Azt jelenti, hogy minden nap dönthetünk arról, hogy egyediek leszünk, különlegesek. Talán nem fognak kiemelni a tömegből, talán senki sem fog ránk emlékezni, ha már nem leszünk, de nem a hamis csillogás az, ami számít, hanem az, hogy belül mit érzünk, és a felszín alatt kik vagyunk.

„Be the miracle!/Légy te a csoda!”

Ui.: ha meg azért haragszol a Valentin napra, mert még nem találtad meg az igazit, egyet se búsulj, mert a fejetlen lovasod majd eljön, ha itt lesz az ideje…;-)