Here. Now. This moment.

Gyakran megfigyelem, hogy vannak, akik szeretik körbevenni magukat olyasféle barátokkal, ismerősökkel, sőt könyvekkel és bölcsességekkel is, amelyek kizárólag az ő igazukat bizonyítják, de nem tűrik meg az ellenvéleménynek még csak a lehetőségét se. Nemrég vitatkoztam össze valakivel, aki mindenáron arról akart meggyőzni, hogy a világ fekete és fehér, az embereket pillanatok alatt be lehet sorolni valamely kategóriába, még kicsit sem kell hozzá megismerni őket. Nem állítom, hogy ne lehetne felfedezni könnyedén egy-egy viselkedésmintát, amelyből levonható néhány elnagyolt következtetés az adott embert illetően, mégsem gondolom a dolgokat ilyen egyszerűnek. Éppen a felszíni ismeretség az, ami miatt sokszor végletekben gondolkodunk, általánosítunk, ítélkezünk, anélkül, hogy egyáltalán tudni akarnánk, mi rejtőzik a felszín alatt. Talán a társadalmi elvárás az, ami miatt nem merünk igazán egyediek lenni, félünk a kirekesztettség és magány érzésétől, elfogadunk egy általánosított vélem...

Bizonyára mindannyian megtapasztaltuk már, hogy milyen az az érzés, amikor valamely eseményt nagyon várjuk, nagy reményeket fűzünk hozzá, aztán végül mégsem alakul jól a dolog; és persze a fordítottját, amikor valamitől sokáig ódzkodunk, és aztán egészen fantasztikus élmény kerekedik belőle. Ha jobban meggondoljuk, tulajdonképpen mindkét eset a várakozás örömét fejezi ki: az első esetben jó volt várni, a második esetben talán kellemetlen volt maga a várakozás, de itt éppen az öröm lett a végeredmény. Mostanában elég fáradt voltam, így a szokásos, havi partiumi utamat csak halasztgattam, mígnem értelmét vesztette a halogatás, felültem a buszra, és jöttem. Amikor a kanyar után megláttam a dombtetőről elém táruló város képét, úgy éreztem, jól tettem, hogy kicsit több ideje nem látogattam ide, mert még csodásabb volt a viszontlátás. Kicsit olyannak tetszett, mint amikor az ember találkozik egy rég nem látott baráttal, vagy amikor megnézi gyermekkora kedvenc meséjét. „I can feel m...

A napokban egyik kedves ismerősöm megosztott egy videót az üzenőfalán (a bizonyíték arra, hogy van jó oldala a közösségi oldalaknak), ami nagy hatással volt rám. Elsősorban azért, mert a téma amúgy is foglalkoztat, másrészt azért, mert a végén javasol néhány nagyszerű gyakorlatot a hétköznapokra, és ezeket jó lenne, ha sokan megszívlelnénk. (Alább megtekinthető az előadás.) További érdekesség, hogy a három könyv közül, amit éppen olvasok, kettő is majdnem erről a témáról szól, persze kicsit más megvilágításban. Ráadásul éppen a múlt hétvégén fejeztem be Anselm Grün „Minden napunk út a boldogsághoz” című művét is, amely szintén fantasztikus.  Már előtte is terveztem, hogy a dolgokat, amikért hálás lehetek egy-egy nap, összeírom, de most végre tényleg nekiálltam. Csak abba az apróságba ütköztem bele, hogy sokkal több mindent tudnék gondolkodás nélkül felsorolni, mint amennyit képes lennék leírni. Ezért aztán az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen azért is hálás lehetek, ...