A várakozás öröme

Bizonyára mindannyian megtapasztaltuk már, hogy milyen az az érzés, amikor valamely eseményt nagyon várjuk, nagy reményeket fűzünk hozzá, aztán végül mégsem alakul jól a dolog; és persze a fordítottját, amikor valamitől sokáig ódzkodunk, és aztán egészen fantasztikus élmény kerekedik belőle. Ha jobban meggondoljuk, tulajdonképpen mindkét eset a várakozás örömét fejezi ki: az első esetben jó volt várni, a második esetben talán kellemetlen volt maga a várakozás, de itt éppen az öröm lett a végeredmény.

Mostanában elég fáradt voltam, így a szokásos, havi partiumi utamat csak halasztgattam, mígnem értelmét vesztette a halogatás, felültem a buszra, és jöttem. Amikor a kanyar után megláttam a dombtetőről elém táruló város képét, úgy éreztem, jól tettem, hogy kicsit több ideje nem látogattam ide, mert még csodásabb volt a viszontlátás. Kicsit olyannak tetszett, mint amikor az ember találkozik egy rég nem látott baráttal, vagy amikor megnézi gyermekkora kedvenc meséjét.

„I can feel my dreams in my city…”

Szívmelengető, mikor valahová belépve az ismerőseim arcát öröm tölti el, jó velük együtt nevetni, viccelődni, nagyszerű átbeszélni kicsit, melyikünkkel mi történt, mióta nem találkoztunk. Szeretem újra megcsodálni az épületeket, a helyeket, ahol gyermekkoromban annyi boldog pillanatot töltöttem. Talán nem adatik meg mindenkinek az életében az, hogy egy ilyen élménynek részese lehessen, nincs számára egy olyan város, ami ennyit jelent neki, ezért különösen is hálás vagyok érte. Mert, ahogy Tamási Áron, a nagyszerű író is mondja; „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Még nagyszerűbb, hogy ettől függetlenül szeretem az összes helyet, ahol valaha éltem, vagy legalább két napot eltöltöttem, és bármelyikben jól érezném magam.

Talán itt is az elfogadás az igazi lecke. Nem lényeg, hol és hogyan élünk, a fontos csak az, hogy tudjunk hálásak lenni érte, és megérteni, hogy okkal vezérelt bennünket oda a Gondviselés. Álmodozhatunk mindig szebb és jobb helyekről is, ahol lehetnénk, de sose feledjük el, hogy ettől legfeljebb csak frusztráltabbak leszünk, hiszen nem feltétlenül fog teljesülni, arról nem is beszélve, hogy ami álmunkban olyan szépnek tűnik, az a valóságban nem feltétlenül az. Türelemmel, örömteli várakozással viszont talán valóra is válhat az álom, és így legalább nem csak a várakozás időszaka lesz boldog, hanem a vége is.

Egy másik példa a várakozás örömére az életemben nemrégiben egy könyv volt. Már két-három éve áll a polcomon Joanne Harris Csokoládé című regénye. Mivel a filmet már sok évvel ezelőtt láttam (valójában az egyik kedvenc alkotásom, aminek köszönhetően Lasse Hallström további csodaszép alkotásait is megismerhettem), kicsit mindig féltem belekezdeni, talán azért, mert se a könyvben, se a filmben nem szerettem volna csalódni. Az aggodalmam persze feleslegesnek bizonyult, hiszen nem szeretem kevésbé a filmet, mint azelőtt, és még a könyv is tetszett. Ettől függetlenül, azt hiszem, pont jókor olvastam. 

Először a könyv és a film viszonyáról pár szóban annyit mondanék, hogy mint minden, a rendező által megfilmesített regénynél, itt is igaz, hogy kifinomult stílusban, remekül kiválasztott színészekkel, éppen úgy ragadja meg a lényeget, hogy bár nem követi mindenben az írás cselekményét, mégsem vész el semmi, amit az eredeti mű mondani akar. Zseniálisan vázolja azt a problémakört, amelyet a regény is felvet, nagyszerűen ábrázolja a félelmeket, a kialakult barátságokat, azt a befogadást, és végkifejletet, amellyel a regény is zárul.

A regényről sem szeretnék hosszasan filozofálni, elég kemény témával foglalkozik, nehéz lenne úgy írni róla, hogy az ne adjon okot vitára, vagy épp anélkül, hogy ne mennék bele olyan részletekbe, ami után nem lenne értelme elolvasni (pedig szerintem érdemes). Úgyhogy kicsit inkább arról beszélek még röviden, milyen hatással volt rám. Nem ez az első mű az írónőtől, amit olvastam, úgyhogy szinte meg sem lepődtem, hogy befejezve az utolsó lapot, ugyanaz a hatás következett, mint az összes eddiginél: néhány perc döbbent csend. Nála valahogy semmi sem kiszámítható, a stílusát mindig átszövi valamiféle természetfölötti vonás, mégis annyira emberi, és komoly témákat boncolgat, amelyek a legtöbbünket foglalkoztatják.

Még az jutott eszembe, hogy hogyan érezhettek pl. Jókai kortársai, amikor a műveit olvasták. Az emberek hajlamosak megszépíteni a múltat, szeretik úgy hinni, hogy az igazi, nagy művészek csak azok lehetnek, akik már meghaltak – legalábbis én sokszor hallok efféle véleményt -, de valójában a kortárs művészet mindig az, amely a maga formájában krónikája lesz a jövő nemzedékeinek, sőt gyakran épphogy a kortárs kultúra alakítja a jelen közvéleményt is.

„Life imitates art, far more than art imitates life.”

Ez nem azt jelenti, hogy bármi gond lenne azzal, ha valaki jobban kedveli az előző korszakok irodalmát, inkább csak fontos lenne belátni, hogy minden korszaknak megvannak a maga hibái, és ahogyan az Éjfélkor Párizsban című film is kifejezi ezt, jó volna megtanulni szeretni azt a kort, amelybe születtünk, tenni azért, hogy jobbá váljon, mert enélkül mindegy, mely korban élnénk, úgysem tudnánk boldogok lenni.

Hiszen végső soron, mi értelme valami olyanról ábrándozni, amely tényleg lehetetlen? Ismételten azt mondom inkább, hogy igyekezzünk a jelen pillanatot megélni, annak teljesen átadni magunkat, és minden sokkal szebb színbe fog öltözni.

„Éljenek hát, és legyenek boldogok, szívemnek drága gyermekei, és ne feledjék el soha, hogy mindaddig, amíg Isten kegyes lesz fellebbenteni a leplet az ember jövőjéről, addig minden emberi bölcsesség ezekben a szavakban rejlik:

’Várni és remélni!’”

/A. Dumas/