Szép nyári nap(ok)

A hétvége alkalmából úgy gondoltam, megírok két-három élménybeszámolót az elmúlt két hétből. Van ennek is valamiféle varázsa számomra: ülök a szobám magányában, online hallgatom a szatmári rádiót, amitől úgy érzem, lélekben kicsit otthon vagyok.

Olyan történeteket választottam ki, amelyek különösen mély benyomást tettek rám. A többi napom is remekül alakult, de mindegyiket lejegyezni igen csak hosszadalmas lenne, azon túl nem is biztos, hogy mindenki annyira érdekes olvasmánynak találná. Mert tele voltak emberekkel, érzésekkel, helyekkel – számomra ugyan nagyon fontosak, de külső szemlélőnek talán már kevésbé.

A legjobb az időrendiség, ezért először egy színházi előadásról írok. Június 10-én másodszor is megnéztük délután a Szép nyári nap c. musicalt az Operettszínházban. Ami azt illeti, először nagyon tetszett, de lehetett ezt még fokozni: most még jobban tetszett! Egyrészt azért, mert azóta még több Neoton dalt hallgattam, és így mindegyiknek nagyon örültem, mikor felcsendült. Másrészt, mostanra ismertem a történetet, így jobban tudtam figyelni a mondandóra, a színészi játékra, a színpadtechnikára, a rendezésre, egyszóval mindenre, ami egy színdarabot azzá varázsol, aminek lennie kell: egy egész estés kikapcsolódás, ami elgondolkodtat, kicsit megváltoztat, szórakoztat, elfeledteti a hétköznapok rohanását.

A Szép nyári nap témája ráadásul ma is aktualitás. A tendencia egyre inkább azt mutatja, hogy a tehetséges fiatalok a jobb megélhetés, az a bizonyos nyugat-európai szolidaritás reményében külföldön keresik a boldogulásukat. Gyakran magam is elgondolkodom a dolgon, talán azért is, hogy megismerhessek más kultúrákat, a miénktől különböző gondolkodásmódokat. Hosszútávon mégis úgy hiszem, vissza kell ide térni. Ahogyan a darabban Juli felteszi a kérdést Péternek; „Mi lenne ezzel az országgal, ha mindenki, aki másképp gondolkodik, elmenne?”. Egy reményvesztett, csalódott nemzetnek szüksége van azokra a fiatalokra, akik megtanultak harcolni, szemben úszni az árral, fényt csempészni a sötétségbe.

A múltkorihoz képest a szereposztás is jobb volt, a színészek remekül játszottak, a rendezés maga pedig mesteri, jó a díszlet, a koreográfia, a jelmezek. Az előadást sajátos humor szövi át, ami megmozgatja a közönséget, felrázza őket, bevonja az estébe, arra készteti őket, hogy nevessenek, örüljenek, szemléljék saját életüket is több vidámsággal. Aki szereti a Neoton Família örökzöld slágereit, annak mindenképpen érdemes megnézni egyszer a musicalt, de én azért szeretettel ajánlom mindenki másnak is.

Még két téma maradt, de ezekről már rövidebben szólok. Talán kicsit furcsa, hogy összekapcsolom a kettőt, de nekem úgy tűnik, valóban kötődnek egymáshoz valahol mélyen. A múlt hétvégén voltunk egy esküvőn-lagzin, szerdán pedig megnéztük a moziban a Csillagainkban a hiba című drámát. Az egyik a boldogság napja volt, a másik pedig két, rákos fiatal utolsó napjairól, hónapjairól szól. Mégis, mindkettő központja szerintem az örökkévalóság. A házasság elméletileg örökre köttetik, a kérdés csak az, mennyit jelent földi időben ez a végtelenség. Igen, volt ebben a mondatban egy paradoxon, de ezzel kicsit utaltam a filmre. Aztán az jutott eszembe, hogy a házasságban is mennyire fontos lenne felismerni, mennyire véges itt a földön a saját örökkön-örökkénk. Nem lenne minden szebb, ha valóban a szeretet lenne az egyetlen szabály, és nem lenne-e kevesebb vita, ebből adódó keserűség, ha mindannyian tudnánk, hogy életünknek bármely percben vége lehet, és addig kell egymással boldognak lenni?

„El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok a mi kis végtelenségünkért. A világért se cserélném el. Az örökkévalóságot adtad nekem a megszámozott napokban, és én hálás vagyok érte.”(John Green – Csillagainkban a hiba)

Talán akkor igazán hálásak lennénk azokért az emberekért, akikkel összehoz bennünket az élet, akik ugyanolyan egyedi, megismételhetetlen csodák, mint amilyenek mi is vagyunk. Ráébrednénk, hogy minden más – pénz, hatalom, hírnév – csak szemfényvesztés, kincs, amely gyűjthető, de csak porrá lesz velünk együtt. A film talán kicsit vontatottnak, esetleg erőltetettnek tűnhetett néhány helyen (kicsit néha nekem is), mégsem vont le semmit az értékéből, mert amit elmondott az egy életérzés, életfilozófia, válasz sok-sok általunk talán még fel sem tett kérdésre.  

Azt hiszem, ennyit szerettem volna megosztani, a többi elég csak címszavakban: barátok, esti beszélgetések egy sör mellett, szalonnasütögetés, írás, nyáresti hajókázás a Dunán, naplemente, zene, élet.

Most pedig Múzeumok éjszakájára fel!