Amikor valami véget ér

Lassan, de biztosan elérkezik a június közepe is, beköszöntött a melegebb idő, itt vannak a nyári záporok, s zivatarok, a szép, csillagos éjek. Az élet mindig tartogat meglepetéseket, és mint mindig, tele van kisebb-nagyobb szépségekkel, de azért az ember el-elbizonytalanodik. Olykor mindenkit elfog egy kicsit a kétségbeesés érzése, a magány, az üresség.

„Az emberek rettegnek attól, ami bennük van. Pedig csak ott találják meg azt, amire szükségük van.

Nem tudsz aludni. Lehet, hogy azért, mert késő éjjel, mikor minden zaj elhal, és ott fekszel az ágyadban teljesen egyedül, úrrá lesz rajtad a félelem.

Azért tör rád a félelem, mert hirtelen minden annyira...

...üres.”

Ennek persze több oka is lehet; például gyakran ott lebegnek a szemünk előtt a múlt árnyai, az értelmetlennek tűnő szenvedés pillanatai. Rögtön ezután pedig következnek a jövőre vonatkozó kérdések: mi lesz, ha? Mit fognak gondolni? Hogyan fogom megoldani? De azért mindig, mindenre van valamilyen megoldás. Mostanában én is sokat gondolkodtam ezen a kérdésen. Úgy gondolom, efféléken akkor töpreng az ember, amikor valami olyan esemény történik, ami annyira megmagyarázhatatlan, megfoghatatlan.

…meg aztán néha a jónak tűnő dolgok is keserűen érnek véget. Ilyenkor pedig hiába próbálja az ember meggyőzni magát, hogy ez is okkal történt, vagy az idő minden sebet begyógyít, néhány nap még így is kegyetlenül telik. Talán azt is megkérdőjelezzük ez idők táján, hogy vajon mi az értelme az életünknek, mik a céljaink, hová tartunk. Én úgy gondolom, szükség van ezekre a pillanatokra is. Ahogy szokták mondani, nem az a lényeg, hogy elestél, hanem az, hogy fel tudsz-e állni. A sötét fellegek után is végül mindig kisüt a nap, csak észre kell venni a fényt.

Lehet, hogy a fény egy beszélgetés valakivel, akivel azelőtt nem szimpatizáltunk, vagy éppen egy találkozás rég nem látott rokonokkal. Nekem például három élmény volt, ami sokat segített egy-két kellemetlen eseményen túltenni magam.

Az egyik egy biciklizős félóra volt a naplementében. Fantasztikus volt egy faluszéli földúton végig bicajozni, miközben megcsapott a meleg, nyár eleji szél, a lábaimat pedig végigsimították a térdig érő fűszálak. Az égbolt színei pedig valami fantasztikusak: ilyenkor ismét rácsodálkozom, milyen gyönyörű világot kaptunk ajándékba. Éppen ezért jók az ilyen pillanatok. Nem árt tudatosítani ezt, főleg, amikor az ember kicsit rosszabb időszakban van.

A másik élményem egy régi, kedves ismerősöm diplomakoncertje volt. Nem csak azért élveztem annyira, mert jó darabokat vezényelt (pl. Dvořák  - „Az új világból”), hanem azért, mert olyan régóta ismerem őt. Még emlékszem, amikor a gólyatáborban a báltermet mentünk takarítani, ő meg lent zongorázott. Azóta sok év eltelt, de ez az alkalom most különleges volt. Biztos vagyok benne, hogy jó karmester lesz!

A harmadik pedig a szekszárdi pünkösdölés volt. Van ezeknek a kisvárosi fesztiváloknak egy sajátos hangulata, amiért régebben nem lelkesedtem, de változik az ember az évek során, így most nekem ez kifejezetten kellemesnek tetszett. A körhinták, a zene, a sátrak, a vásár, a városnéző kisvonat… csodásan telt az este.

Nem tudom, van-e jó recept arra, hogyan lehet könnyedén túllépni kisebb-nagyobb sérelmeken, rossz élményeken, vagy éppen kinek mi az, ami segít a nehezebb pillanatokban, talán az a legjobb, ha azt tartjuk szem előtt, hogy feladni a reménytelennek tűnő időkben sem szabad, ha valami nem sikerül, új célokat kell keresni, mert amíg céljaink vannak, addig van értelme az életünknek.

„A derűt nem lehet elrendelni... Akkor tudsz nevetni magadon, ha nem veszed magadat oly fontosnak. (...) Sok mindenen, ami ma még nyomaszt téged, nevetni tudsz majd.” (Anselm Grün)