"Lájkolom a lájkodot"

Úgy gondoltam, most egy olyan témát választok, ami egy kicsit gyakorlatiasabban foglalkozik egy közhellyel. Az éremnek tehát – mint már említettem is korábban - mindig két oldala van. Ennek az igazolásához egy kicsit előveszem a manapság amúgy is igencsak népszerű kérdést, amit csak úgy emlegetnek, hogy a „Facebook-jelenség”.

Az említett közösségi oldalról megoszlanak a vélemények, sokan, sokféleképpen próbálták már meg elemezni; vizsgálták a társadalmi hatásait, az oldalon megjelenő régi-új viselkedésmintákat, a gazdaságra gyakorolt befolyását. Ugyanakkor egyelőre sehol nem hallottam elfogadható magyarázatot arra, miért pont ez lett a sikeres, miért vannak még mindig elvetemült rajongói vagy éppen ellenzői az oldalnak. Manapság a trendek ugyan azt mutatják, hogy népszerűsége csökken (ez nem jelenti azt, hogy nincs az első helyen még mindig – de vajon meddig marad ott, figyelembe véve, hogy a vállalkozói oldalon már régen nincs ott?). A közösségi média többi szereplője az elmúlt évben szépen fejlődött, ki-ki átszokott az Instagram, LinkedIn, Google+ vagy épp a Twitter szolgáltatásaira (nem is említve most a többit).

Egy jó kis infografika megtalálható a közösségi oldalakról itt:

http://www.mobilemarketingwatch.com/infographic-the-year-in-social-media-38111/

Nemrégiben részt vettem egy kellemes, családias hangulatú előadáson az internet (és a közösségi oldalak) árnyoldalairól, amely két szempontból is érdekes volt. Egyrészt, mert egy kedves ismerősöm tartotta, akit előadás közben hallani eddig nem adódott lehetőségem, másrészt a szakdolgozatomban pont ezzel a témával foglalkoztam. Ez utóbbiban éppen arra igyekeztem rávilágítani, mennyivel fontosabb a szociológiai oldala a problémának, mint a technológiai. Azt gondolom, valóban az a legfontosabb kérdés ezzel kapcsolatban, hogy hogyan hat a munkánkra, a családunkra, személyes fejlődésünkre az, mit osztunk meg magunkról és környezetünkről a közösségi oldalakon és az interneten. De vajon nem vezethető ez vissza egy sokkal mélyebb társadalmi problémára? Egy olyanra, amely évszázadok óta nyomasztja a kor emberét. 

Az emberek társadalmi státuszát már régóta leginkább a pénz határozta meg, így az elmúlt évszázadokban egyre erősödött az a gyakorlat, hogy egy család tagjai nap mint nap hajszolják a pénzt, a hatalmat. Ezáltal egyre kevesebb idő jut a hozzátartozókra, barátokra, arra, hogy valóban minőségi időt töltsünk együtt embertársainkkal. Természetesen az internet előnyös oldalának foghatjuk fel azt, hogy könnyebben kommunikálhatunk tőlünk távolabb lévő ismerősökkel, rokonokkal is, ugyanakkor a virtuális világ a tények szerint paradox módon inkább csak jobban eltávolította egymástól az embereket, hiszen még a közeli ismerősökkel is gyakran csak a való világon kívül társalgunk.

Azt látom, hogy mára az internet minden előnye ellenére a negatívumai kerekedtek felül, hiszen a tudatos internethasználat egyáltalán nem jellemző.  A felhasználók széles rétege nem foglalkozik azzal, mi történik a megosztásai után, hogyan fog ez hatni az életére. Amerika-szerte sok fiatal esik áldozatul annak a szituációnak, amit a szakirodalom a cyberbullying kifejezéssel illet. Ez a bűncselekmény-típus kifejezetten a gyermek- illetve tinédzser korosztályban jellemző. Lényegében arról szól, hogy egy bizonyos személyről egy közösségi oldalon (vagy az interneten, de az előbbi a gyakoribb) egy időszakon keresztül valótlan információkat osztanak meg, ezzel kitéve a sértettet lelki terrornak, bántalmazásnak, megaláztatásnak; ezen felül olyan tettekre is rávehetik valamilyen fenyegetéssel, amelyet az illető magától nem tenne meg. (WiredKids, 2013, További – angol nyelvű – cikkek találhatók itt: http://stopcyberbullying.org/index2.html)

Súlyos gond, hogy a szülők sem szokták meg a tudatos internethasználatot, illetve idő hiányában nem foglalkoznak a gyermekeik erre való nevelésével. A fiatalok pedig még sérülékenyek, a személyiségük kialakulására nagy befolyással bír az, hogy miként fogadja el őket a környezetük, iskolatársaik, barátaik. A társadalmi nyomás arra sarkallja őket, hogy kívánjanak maguknak okostelefont, tabletet, osszanak meg mindent magukról, hogy ezáltal befogadják őket, legyenek barátaik, követőik.

Ezen a ponton pedig visszatérek arra, hogy szerintem miért lett a Facebook sikeres. Dale Carnegie a Sikerkalauzának első részében egy egész fejezetet szentel annak bizonyítására, hogy az emberek különböző mértékben ugyan, de mind vágynak arra a bizonyos „fontosságérzésre”. Igen, mind szeretnénk, ha sokan kedvelnének minket, sok barátunk lenne. Mit tett a közösségi oldal megalkotója? Létrehozta a „Like” gombot. A mai kor emberének megadta azt, hogy feltöltsön magáról bármilyen pozitívumot, és azt ismerősei, barátai kedvelhessék. Nincs „dislike”, ami azt jelenti, hogy csak a felszínen, de a kedvelések száma ad egy fontosságérzést. Természetesen lehet kritizálni hozzászólásokon keresztül, de alapvetően az emberek csak jó dolgokat osztanak meg magukról, és a barátaik (most nem elemezve azt, hogy valóban mennyire azok a valóságban) kedvelik.

Mi itt az érem két oldala? Egyeseket kielégít a sok „lájk”, megelégszenek vele, a fontosságérzésük elcsitul, ha bizonyos időközönként megkapják a „lájk-adagjukat”. Másrészről ott lappang a sok veszély, hiszen a technológia ilyen ütemű fejlődése, az óvatlan felhasználók sokasága kielégíti azon rétegek vágyait is, akik profitálni tudnak az internet árnyoldalaiból (kiberbűnözés, stb.).

Forrás: http://www.bestsocialmediainfographics.com/

Nem tűnnek kicsit soknak ezek a számok? Mit lehet tenni? 
Én azt gondolom, kell használni a közösségi oldalakat, és azok előnyeit, de közben elegendő időt kell hagyni arra is, hogy a valóságban maradjunk, értékeljük a természeti szépségeket, a barátokkal töltött valós időt, a boldogságot pedig nem a „lájkok” számától kell függővé tenni, hanem magunkban eldönteni, és tenni érte. Inkább adjunk szívből jövő mosolyokat és mutassunk valódi érdeklődést mások iránt, és meglátjuk, mennyivel többet ér majd, mint egyetlen kedvelés a Facebookon.

Ti mit gondoltok?

„A mások iránti érdeklődés, az emberi kapcsolatokra vonatkozó minden más szabállyal együtt, akkor éri el célját, ha őszinte. Ez nem csak arra a személyre igaz, aki érdeklődést mutat, hanem arra is, aki iránt érdeklődést mutatnak.” (Dale Carnegie)