"Minden más lett tőle már" - IX.

Sokféle mentséget hozhatnék fel arra, miért is nem írtam az elmúlt néhány hétben, hónapban, de az igazság az, hogy kedvem sem volt hozzá túlzottan, és mondjuk ki: lusta voltam hozzá. Mindeközben viszont zenét sem nagyon hallgattam, legfeljebb rádiót, azt is csak háttérzajként. Most azonban annál lelkesebben vetem bele ismét magam Mozart munkásságába, annak ellenére, hogy pillanatnyilag kételkedem abban, van-e értelme erről itt értekezni.

A nyár vége óta történtek realitása olyannyira lehangoló, hogy nehéz pozitívan szemlélni a világot, és nem észrevenni az Európában zajló átalakulásokat. Persze, ez a változás nem feltétlenül lenne rossz, ha kellőképpen felrázná az embereket, és észrevennék, mi számít igazán. De nem célom most, hogy bármiféle véleményt írjak az egész kialakult helyzetről, inkább csak az általános fásultságról szerettem volna említést tenni, ami még kicsit oka lehet a hanyag magatartásomnak.

9. (K. 73 C-dúr Szimfónia)

Ez a mű Salzburgban, a szülővárosban íródott, 1769/70 körül, akkoriban, mikor családjával otthon tartózkodott. Annyi érdekessége van csak a darabnak, hogy ez az első C-dúrban írt szimfóniája.

Hogy mit éreztem, miközben hallgattam? Talán mégsem volt rossz ez a kihagyás, mert olyan ez, mint amikor az ember nem látja szerelmesét hosszabb-rövidebb ideig, és aztán még édesebb a viszontlátás. Mosolyogva hallgatom meg már negyedszerre az egészet, és olyan, mintha mindig is ismertem volna, lelket önt belém, elvarázsol, megszédít. 

Az elmúlt negyedévben a kolléganőmmel csináltunk egy kihívást, ami arról szólt, hogy száz napig minden nap fel kellett tölteni egy képet egy pillanatról, helyről, bármiről, ami boldoggá tett. Mindent róla itt: http://100happydays.com/ vagy itt: https://twitter.com/100happydayscom

A kihívás egyszerű lett volna, ha feltölthettem volna minden nap Mozartról valamit, de a valóságban ennél sokkal többről volt szó. Ahogy teltek a napok, egyre többször szembesültem azzal, hogy a problémák csak jönnek, mintha direkt meg akarnák akadályozni a boldogságot, sokszor kaptam kritikát és megjegyzéseket is, hogy mire jó, és talán tényleg nem volt semmi értelme. Én mégis tanultam belőle, mert akkor, amikor nehéz helyzetben voltam, akkor is el kellett gondolkodnom, mi lesz az aznapi kép, és egyre inkább megtanultam megtalálni a legapróbb örömöket is.

Mikor lehetnénk boldogok, ha nem addig, amíg élünk?

„A vidámságnak megvan az ereje ahhoz, hogy a félelem, a sértettség, a harag, a frusztráltság, a csalódottság, a depresszió, a bűntudat és a meg nem felelés érzéseit kiűzze az életedből. Azon a napon éred el a vidámságot, amikor rájössz, hogy mindegy, mi történik körülötted, akkor sem lesz jobb semmi, ha nem vagy jókedvű.” (Anthony Robbins)